UTAZÁS HAZA

BÚCSÚBULI NEW YORKBAN
Az utolsó előtti New York-i éjszakámon bulizni mentünk a jó öreg Webster Hallba.
Első sorban azért használom a "jó öreg" jelzőt, mert ez volt az első, ahol a Nagy Almában buliztunk, másod sorban pedig ha nem volt jobb ötletünk(másik klub), akkor végül ide jöttünk :). Ez nem egy tipikus New York-i klub, hanem inkább egy disco.
Egy tipikus New York-i klub úgy néz ki, hogy a hely tele van asztalokkal és azokhoz tartozó ülőalkalmatosságokkal, és az ezek között lévő pici helyeken lehet táncolni. Nem engednek be ha nem vagy megfelelően felöltözve, és a belépő elég drága, ha csak nem visz be egy promoter ingyen. Az asztalokhoz nem ülhetsz le, ha csak meg nem veszed azt(van ahol 500 dollár egy estére).
A Webster Hallra a disco jelzőt használnám, mert kicsit engedékenyebbek ruha terén(kivéve férfi cipő :), talán olcsóbb a belépő(kuponnal csak egy dollár:), van tánctér, szabadon leülhetsz bárhová.

A Webster Hallt azokon az estéken szerettük, amikor csak "lazulni" akartunk egy kicsit. Könnyű volt a bejutás, talán olcsóbbak voltak az italárak(tequila 5 dollár:), bármit felvehettünk, volt hely táncolni.
Minden szombat este Circus Night/Cirkuszi est volt, azaz kb. éjjel egy és kettő között a felső emeleti teremben cirkuszi show volt látható. A színpadon egy transzvesztita pasi főszereplésével megnézhettünk egy táncműsort(a koreográfia sose változott, de a zene és a kosztümök igen), majd egy kötél/karika-tánc műsort(nem tudom, mi a rendes neve).

Mivel a mai party volt az utolsó bulim New Yorkban, és mivel ez alakalommal láttam néhány barátot utoljára, kikiáltottuk a bulit búcsúbulinak. Számomra mindenképpen az volt. Nem azért, mert a többiek búcsúztattak engem, hanem mert én búcsúztattam a bulizást New Yorkban. Talán ezt most vicces olvasni, de én tényleg így éltem meg.
Kiderült, hogy Zsófi egy hajó bulira megy, így ő nem jött, Ilyes pedig muszlim, és mivel most Ramadan van, semmiképpen sem jön bulizni. Bár tőle korábban már elbúcsúztam.
Két másik barátról(egy brazil és egy kínai) kiderült, hogy nincsenek a városban, így csak 4-en(Tesóm, Csilli, Justyna és én) mentünk bulizni, igaz a buli után Zsófi is csatlakozott hozzánk.
A party elején tequilázgattunk, majd táncikálni kezdtünk, ahol azon mulattam a legjobban, hogy nővérem számára több amerikai slágerlistás dal teljesen ismeretlen volt. Hát igen. Így jár az, aki elszigetelve él egy ázsiai ország irodájában. Bocsi Dóri, ezt muszáj volt leírnom, haha.

Dóri, Évi, Csilli és Justyna

Sajnos ma éjszaka nem láttunk egy helyes pasit sem. Egyébként ha a Webster Hallban bulizókat összehasonlítjuk a többi klubban mulatókkal, akkor itt fiatalabb a korosztály, és több a fekete. Hát igen, én is itt ismerkedtem össze a fekete pasimmal :). Az azóta már expasi szerepben tetszelgő úriembert megkérdeztem, hogy anno miért jött oda hozzám, és azt mondta, hogy csakis a fenekem miatt. Na bummmm.... inkább hallgatott volna, nem? Hahaha...

Amikor a csajokkal fölmentünk a felsőbb emeletre, útközben belebotlottunk az egyik cirkuszos pasiba, aki gólyalábakon mászkált. Egyébként ő általában a táncoló tömegben járkál a lábaival együtt, de találkoztunk mi már lufit osztogató bohóccal is a Webster Hallban.

Amikor úgy éreztük, már nincs a helyén a sminkünk, benéztünk a női mosdóba, ahol aztán nagy bolondozásba kezdtünk, és még a vécés nénit is rávettem, hogy álljon be mellénk egy vicces fénykép érdekében.

Tesók :)

A cirkuszi show ismét jó volt. A transzvesztita pasi mozgása mindenkit levett(vagy megbotránkoztatott?) a lábáról, eszméletlen a pasas.

A show végére a "Nincs kedvetek hazamenni" kérdésre mindenki egyöntetűen bólogatott, így búcsút intettünk a jó öreg Webster Hallnak, és a kijárat felé vettük az irányt.

Justynától kaptam egy búcsúajándékot, ami egy New Yorkban klasszikus mesekönyv volt, melyet tele rakott képeslapokkal, és kedves szövegekkel. Ezt a könyvet mindig is szerettem volna, de sajnáltam rá pénzt kiadni(hiszen mégis csak egy mesekönyv), így nagyon örültem, hogy megkaptam ajándékként. Ez a mesekönyv egyébként is tökéletes ajándék Justynától, mert ő volt az én babysitter barátnőm. A két kislány, akikre vigyázik, osztálytársai az én kislányomnak, így mindig egyszerre vettük föl a piciket suli után, és néha együtt vittük őket játszótérre, ahol a kölykök jól eljátszottak egymással, mi pedig Justynával jót beszélgettünk. Pletyka, pasik, bulik, hostcsaládok...
Persze munkán kívül is többször találkoztam Justynával, ő az a barátnő, aki a legjobban fog hiányozni New Yorkból. Amit még el kell mesélnem, hogy Justynának évek óta magyar lakótársai vannak, és a legjobb barátnője is magyar, és mindig mikor megtanult egy új magyar szót, másnap azzal a szóval fogadott a kislányok iskolájánál. "Szép napot Palacsinta!", "Hogy vagy Popó?".

Buli után készítettünk pár képet az utcán is. Csillit gyakran hívtam Miss Brooklynnak(ott lakik), Ő pedig gyakran hívott engem Miss Broadway-nak(itt lakom), így feltétlenül akartam egy olyan képet, amin rajta vagyok én, és a Broadway tábla. Csilli elkészítette a kívánt képet, köszi Csilli!!!

Zsófi, Évi, Csilli, Justyna és Dóri
Tesóm szerint Csilli éppen a túloldalon áthaladó helyes pasikat nézi :D

A búcsúzkodás legtovább Justynától tartott, hiszen ő az, akit lehet, hogy évekig nem fogok viszontlátni. Zsófival és Csillivel sem maradt el az ölelés, de mi legalább tudjuk, hogy néhány hét múlva újra látjuk egymást Magyarországon. Sőt, már le is fixáltunk egy közös októberi bulit.

Tesómmal a hotel felé tartva(ahol a családom szállt meg) még beugrottunk egy kisboltba krémsajtos bagelért (tipikus ny-i kaja), mert a drága megéhezett. Nem emlékszem, mikor bújtunk ágyba.

A buli másnapján megkezdődött utolsó napom New York-ban. Azért ez szívszorító, ugye? Persze csak nekem...
A szüleimmel múzeumba mentem, tesómék vásárolni, majd délután újra egyesült a család egy közös ebéd miatt.
Este anyával és apával elmentem a hostcsaládomhoz leadni a telefonomat, kulcsaimat és otthagyni egy kis ajándékot, majd természetesen elmentünk még a Times Square-re is.
Tudom erről már írtam az előző bejegyzésben is, de mivel ez az én blogom, és tejhatalmam van fölötte, leírhatok akármit, akárhányszor, kac-kac.
Szóval utolsó éjszakámat a Times Square-n töltöttem. Ez a hely, amit szerintem minden New Yorkba érkező először, és utoljára megnéz.
Állítólag New York a világ fővárosa, és ha ez igaz, akkor a Times Square a világ főtere.

Azt vettem észre, hogy nem csak azokat a helyeket mutattam meg a családomnak, amiket úgymond kötelező meglátogatni(mert azokat egy turista sem hagyja ki), hanem azokat is, amik számomra nagyon fontosak voltak. Minden olyan helyre el akartam még még egyszer, utoljára menni, amik számomra sokat jelentettek. Így történ meg, hogy anyáékkal elmentünk esti sétára Greenvich Village-be, és elvittem őket oda reggelizni, ahol a New Yorkban tartózkodásom alatt a legjobb reggeliket fogyasztottam el a pasimmal. Majd az utolsó éjszakámon éjfélkor még egyszer elmentem a Times Square-re megnézni egy filmet, mert itt van a kedvenc mozim.


UTAZÁS HAZA
Elérkezett a hazautazás napja. Reggel még volt időnk a családdal elugrani a hotel közelében lévő Chelsea Marketbe, amit tényleg érdemes megnézni.
Dóri, mivel neki csak este megy a gépe, úgy döntött, nem jön ki velünk délben a reptérre, hanem elmegy még múzeumozni egy kicsit.
Anya, Apa, Hugi és Én, együtt szálltunk föl a JFK reptér felé robogó metróra.
A reptéren megmértük a bőröndök súlyát, ami után ezt-azt át kellett pakolnunk egyikből a másikba, de végül sikerült úgy átrendezni a cuccokat, hogy egyik bőrönd se lépje túl a 23,5 kilót.

Becsekkoltam, és búcsút intettem a családomnak, hogy "Holnap Magyarországon találkozunk!". Az ő gépük 4 órával később, egy másik terminálról indult.
Nem volt sehol semmi gond. Minden ellenőrző ponton hamar átjutottam. A cipőmet persze mindenhol előre levettem, nem vártam meg, még rám szólnak.
Mikor odaértem a kapumhoz(az a váró, ahol a repülőgépbe való beszállásra vársz), több mint 2 órám volt még hátra a gépem indulásáig.
Ennek örültem, mert így ismét volt idő valami olyanra, amit már hónapokkal ezelőtt elterveztem: Cheesecake-t(sajttortát) fogok enni, amíg várok a beszállásra.
El kellett sétálnom a terminál túloldaláig, hogy találjak egy helyet, ahol nagyon szimpatikus cheesecake-t árultak. Nem kérdeztem mennyibe kerül(jobb nem tudni, de egyébként akkor is megvettem volna, ha drága), csak annyit mondtam, hogy azt az elől lévő nagy szeletet kérem, haha.
Visszacammogtam a becsomagolt cheesecake-el a kapumhoz, ahol jót beszélgettem egy mellettem ülő bácsival, miközben befaltam az utolsó New York-i cheesecake-met :D.

Azt hittem szomorú leszek, de ekkor már nem voltam az. Inkább félelmet érzetem, hogy "Vajon mi vár otthon?". Újra otthon leszek, ahol nem lesz többé New York. Suliba fogok járni, visszatérnek a hétköznapok. Azok a bizonyos hétköznapok jók, vagy sem?
Mi lesz akkor, ha már nem lesznek meg a régi barátaim?
Mi lesz akkor, ha mindent utálni fogok, és már sose lesz elég Magyarország?

Mikor felszállt a repülőgép, megkönnyebbültem.
MEGYEK HAZA!!! ELINDULTAM HAZA!!! MINDJÁRT OTTHON LESZEK!!! HURRRÁÁÁ!!!
Visszakapom a saját szobámat, a saját hűtőszekrényemet, a saját szabadidőmet, a saját barátaimat, VISSZAKAPOM AZ ÉLETEMET!

Már a felhők felett, ahol mindig süt a Nap

Mikor felszállt a gép, zuhogott az eső. Ha én nem is, de legalább New York sírt. Mindig is tudtam, hogy esni fog, mikor elhagyom az Államokat.
Lufthansa járaton ültem, ami egyébként a kedvencem. Itt a legfinomabb és legbőségesebb a kaja, ami számomra nem utolsó szempont.
Próbáltam aludni, amit a megelőző két este a buli, majd éjszakai mozizás miatt nem igazán sikerült. A gép este repült(du. 4-kor szállt föl). Nagyon-nagyon fáradt voltam, de egyben túl izgatott ahhoz, hogy aludjak. Végül kértem egy pohárka vörösbort, ami ellazított.
Mikor kértem a bort, a kezemben volt a személyim, hogy felmutassam, hogy már nagykorú vagyok. És tudjátok mi történt??? Nem kérték!!! ??? Hát normálisak???
Ekkor elkezdtem nevetni, mert számomra ez volt az első jele annak, hogy elhagytam Amerikát, azaz nem kérnek személyit mikor iszom.
Je-je-je-je-je-je, jipi-jpi-jpi-jííí!!!

A repülő leszállt Frankfurtban, ekkor már zombi voltam a fáradtságtól, hiszen már a harmadik este maradt ki rendes alvás nélkül.
Útlevél ellenőrzés, majd félrehívnak.
Tudtam én!!! Miért is úsznám meg "gyanú" nélkül az utat. Mexikóban is engem állítottak ki a tömegből.
Ki kellett szednem a táskámból a fényképezőgépem tokját, és a kispárnámat. Mindkettőn ragasztócsíkokat húztak végig, majd betették azokat egy gépbe, ami miután kiírt valami eredményt, elnézésemet kérték, és továbbengedtek. Azt hiszem, valami polleneket ellenőriztek.?.?.?

Annyira, de annyira szeretem a Lufthansát :D. A kapunál volt forrócsoki-, kávé-, és tea autómata, teljesen ingyenesen. Ja és 10 percig volt ingyenes net is, ami idő alatt kiírtam facebookon, hogy "Két óra múlva Magyarországon leszek", aztán jöttek is rá a kommentek, hogy "Ezt a levegőből írtam?". Senki sem gondolt az átszállás lehetőségére :).


ÜDVÖZLŐ BULI MAGYARORSZÁGON :)
Leszáll a gép, és én el sem hiszem: ITTHON VAGYOK!!! Süt a nap, csodás reggel van, ez Magyarország, régen látott kis hazám. Mindig is tudtam, hogy csodás idő lesz, mikor megérkezem :D.

Már biztos voltam abban, hogy a csomagom elkeveredett, de aztán utolsóként kijött a futószalagon. A kijárat közelében még megállítottak, hogy leellenőrizzék, tényleg a saját csomagom van-e nálam. Vicces volt, mert az engem ellenőrző magyar pasashoz angolul beszéltem. Reflex...
Mikor kilépek az érkező váróba, két ismerős arccal találom szemben magamat. Lefagytam. Pár másodpercig csak néztem rájuk, majd fölfogtam, hogy ők Lilla és Mariann, két nagyon jó barátnő, és azért vannak a reptéren, hogy a nyakamba ugorjanak.
El sem hittem, hogy itt vannak. Ölelések, puszik, könnycseppek....

Lillával és Mariannal, nem tudom
mitől lilult be a kép :)

Beültünk egy reptéri kávézóba, ami egyébként már ismerős volt, mert itt reggelizem azon a napon is, mikor New Yorkba indultam. Ennek a kávézónak már történelmi jelentősége van.
Találjátok ki, mit hoztak nekem a lányok a reptérre: kakaóscsigát.
KÖSZI CSAJOK! Már egy éve nem ettem ilyen finomat.


Egy jó beszélgetés után elbúcsúztunk a lányokkal, menniük kellett, hiszen most munkaidő van, csak miattam kérezkedtek el, hogy kijöhessenek a reptérre. Én leültem az érkező oldali kijárat közelébe, és vártam, hogy megérkezzen a családom is, mert ugye az ő gépük később indult New Yorkból, és így később is érkezik Magyarországra. Egy szűk órát vártam rájuk. Majdnem elaludtam, mert a fejemet lefektettem a hatalmas bőröndömre.
Megjött a családom. Milyen furcsa, én mindig azt hittem, majd ők fognak várni engem a reptéren, de aztán fordítva történt.
Kisbusszal mentünk az őrzött parkolóba, ahol a családom autója volt, amivel hazajöttünk hozzám(mert én Pesten lakom, a családom pedig Kisvárdán). Letettük a cuccokat, majd elmentünk egy közeli kínai étterembe.
Vicces volt, mert mikor visszavittem a tálcát, angolul beszéltem a felszolgálókhoz, és még én nem értettem, hogy miért néznek rám értetlenül.
Ez egyébként nagyon jellemző volt a következő 3-4 napra, hogy a zebráknál leléptem az útra, és emiatt majdnem elütöttek az autók, mindenkinek helóval köszöntem, mindenkit tegeztem, köszönöm helyett Thank You-t mondtam, bocsánat helyett Sorry-t... stb.
Hát igen, ez nagyon-nagyon vicces. De kérlek senki se szóljon meg azért, amiért azok a szavak, amiket egy éven keresztül minden nap használtam, hamarabb jutnak eszembe azoknál a magyar szavaknál, amiket szinte egyáltalán nem használtam ez idő alatt.

Egyébként Amerika(New York) után elég lepusztultnak tűnik kis hazánk. Három dolog jut eszembe akkor, mikor a tömeget figyelem: szegénység, boldogtalanság, alkoholizmus.
Kár...

Ja és az eladók, atya isten, borzasztóak!!! Belépek valahová, és az eladó szikrákat hány felém, hogy minek a fenébe jöttem be, mert most akkor abba kell hagynia a telefonálást vagy körömreszelést, és figyelnie kell, nem-e lopni akarok valamit.

Elmentem anyával enni a Sugár plázába, és egy ételes pultnál kértem csirkehúst petrezselymes burgonyával, amire a csaj közölte, hogy bármilyen köretet kérhetek, csak a petrezselymes burgonyát nem, mert az csakis a csirkecombokhoz van. Persze ez sehol sem volt kiírva...
Mosolyogtam a csajra nagyon kedvesen(mert ugye én Amerikából jöttem, és átvettem "csupakedvesség" mentalitást), és mondtam neki, hogy akkor köszönöm szépen, nem kérek semmit(gondoltam, majd veszek egy másik ételpultnál mást). Ekkor a csaj cuppantott egyet a szájával, lecseszte a tányért a pultra, és rögtön a munkatársa felé fordult, hogy félhangosan kommentálja neki a történteket, és kritizáljon engem.
Ez szerintem borzasztó...
Amerikában tudjátok mi lett volna? Először is el lett volna különítve a köret a többitől, vagy kiírták volna, hogy ez egy menü része, nem lehet bármihez kikérni. De ennek ellenére ha mégis abból kértem volna, a kiszolgáló nagyon szépen a bocsánatomat kérte volna, amiért nem tud adni belőle, és megkért volna, hogy várjak egy percet, mert megkérdezi a főnökét, hogy mégis nem adhatna-e valahogy belőle.

Amik még változtak itthon az elmúlt egy év alatt, hogy sok mindennek fölment az ára(kb. 1/3-al). Sok bevásárlóközpont(pl. Tesco) sokkal modernebb lett, de a kártyás fizetés még mindig hihetetlen lassú, és az eladók még mindig nem tudnak összeadni 4-5 vagy több bankjegyet. Egyem a szívüket...
Légyszi senki se fizessen étkezési csekkel/utalvánnyal, mert borzasztó lassan számolják össze az eladók a 200 Ft-os cetliket.

Itthon, Pesten az érkezés napja és a következő nap takarítással telt, mert sajnos nem olyan tisztán kaptam vissza a szobámat, mint ahogyan azt odaadtam egy ismerősnek(albérlőnek).
A második este takarítás közben teljesen elvesztettem az időérzékemet, és nem értettem, miért kezd világosodni. Aztán előkerestem egy dobozból egy órát, és kiderült, hogy reggel 6 van, csak az időeltolódás miatt én teljesen azt éreztem, mintha még csak éjfél-hajnali egy lenne.

Sikerült délig aludni, majd folytattam a takarítást. Este muszáj volt leállnom, mert bulizni "kellett" menni. Welcome buli.
Livi, középiskolai barátnőmnél volt a találkozó, ahol a régen látott barátokkal leültünk beszélgetni, beszámolni egymásnak az elmúlt év történéseiről. Hamar elfogyott egy üveg tequila is.
Olyan jó volt újra látni a régi barátokat. Itt is sikerült véletlenül elejtenem egy-két angol szót, de Lacus erre azzal reagált, hogy ne aggódjak, a társaságban mindenki tud angolul-magyarul, így nyugodtan beszéljek bármely nyelven, ők érteni fogják.
Később elmentünk a Margitszigetre bulizni(Tudom, nagyon furcsa Central Park helyett Margitszigetről olvasni a blogomban, haha ).
Itt már csatlakoztak egyetemi barátok is.
A srácok meghívtak egy Route 66 koktélra, ami Baileys + Absint keveréke, de az absintot helyettesíteniük kellett valamivel, mivel az éppen elfogyott. Nagyon fincsi itóka volt.
Bolondoztunk, táncoltunk, nagyon jól éreztük magunkat. Volt két nagyon vicces figura a szórakozóhelyen, az egyik egy guminővel jött bulizni, a másik pedig fél óra asztaltámasztás után fél óráig nagyon őrülten táncolt, majd utána ismét az asztalon feküdt bekómálva :D.
Oké, elismerem, nem csak New Yorkban vannak vicces alakok :D .
SRÁCOK! KÖSZI A BULIT :).
Mikor elmentem New York-ba, attól féltem, hogy mikor hazajövök, már nem lesznek meg a régi barátok. Hogy én mekkorát tévedtem!
Nincs olyan jó barát, aki ne keresett volna alkalmat arra, hogy az első itthon töltött hetem alatt találkozzunk. A barátok, azok barátok. Jóban, rosszban, hosszú idő után is. Tényleg köszi mindenkinek!

Fölvették az ajándékpólókat :)

Livi, Ádám, Lacus, Szandra

Lacus, Szandra, Livi, Ádám, Kinga, Évi, Barbi

Azért még nem ez volt az utolsó bejegyzés :)
Puszi,
Évi