CHICAGO

Sziasztok!
Tegnap késő este értem haza Chicago-ból. Csilli és Zsófi még úton vannak valahol Chicago és New York között, mert hála a biztonságiak lassúságának, a tegnap esti gépet lekésték, és egy későbbivel jönnek haza.
Nos, nézzük a beszámolót:

Pénteken anyuka a megígérthez képest később ért haza, így miután metróval eljutottam az Astoria Blv.-ig, már nem volt időm buszra szállni, így egy éppen taxiba ülő fiatal pártól megkérdeztem, hogy "Sziasztok, Ti is a La Guardia reptérre mentek?" Mondták, hogy igen, és kérésemre megengedték, hogy csatlakozzak hozzájuk. Így végül taxival, egy órával a gép indulása előtt értem a megfelelő terminálhoz. A taxis nem állíthatta meg a taxi-órát, így a házaspár azt mondta, hogy ha nekem is OK, adjak nekik 5 dolcsit. Persze, hogy rendben volt. Örültem, hogy ennyivel megúsztam.
Szegény Zsófinak is késett a host anyukája, így neki is taxival kellett jönnie, de neki jóval többe került.
Ez olyan igazságtalan! Legszívesebben kifizettetném ezeket a költségeket a host szülőkkel, mert az ő be nem tartott ígéretük miatt(hogy hazaértnek időben) kellett taxira pénzt költenünk.

A reptéren azonnal találkoztam Csillivel és Zsófival, akik éppen akkor váltották ki automatából a beszállókártyánkat. Időben a kapuhoz értünk, gépre szálltunk, megérkeztünk Chicago-ba.
Mikor kiszálltunk a gépből, na ki várt minket a kapunál??? Dóri DC.-ből!!!
Úgy örültünk :). Puszi és ölelés a több hete nem látott barátnőnek.

Taxiba be, irány a hotel. Hulla fáradtak voltunk, ágyba dőltünk.
Másnap, ha jól emlékszem 8 körül keltünk. Kinéztünk az ablakon, hát...
...nem volt olyan szép a kilátás mint Mexikóban :) . Türkizkék tenger helyett koszos épületek sötét falai...
Lementünk reggelizni. Mindenkinek volt egy kis kártyája, amin 7-8 étel/ital volt felsorolva(bagel, croissan, tea, kávé, joghurt, péksütemény, friss gyümölcs), és azok közül lehetett hármat választani. Minden ici-pici méretű volt, így egy perc alatt megettük/megittuk a mind a három ételt/italt, és miután visszamentünk fogat mosni a szobánkba, elindultunk felfedezni Chicago-t.

Chicago az USA északkeleti részén, a hatalmas Michigan-tó partján fekszik.
Az Egyesült Államok harmadik legnagyobb városa, hárommillióan lakják.
Gúnyneve a "Windy City", azaz a "Szeles Város", és hogy miért? Mert folyton fúj a szél.
A második ott töltött napon megfájdult tőle a fülem.
A város 1871-ben porig égett, amit az ezek után ideáramló építészek nagyon gyorsan újjáépítettek.
Az építészek a kreativitásukkal kísérleteztek.
Itt épült fel a világ első felhőkarcolója is.

Hogyan képzeljétek el Chicagot? Óriási felhőkarcolók sokasága, melyek a legváltozatosabb formában díszelegnek, és az épületek között egy folyó kacskaringózik, amelyet az azt átívelő hidak sorban felnyílnak, mikor egy nagyobb vitorlás arra jön.
Szerintem Chicago az építészet-rajongók álma. Többször is eszembe jutott, hogy a nővérem, aki Pesten építészmérnöki szakon tanult, biztosan rajongna ezért a városért.






Első Chicago-i sétánkat a Michigan Surárúton tettük meg. Benéztünk pár souvenir boltba, szép képeslapokat kerestünk.
A séta után a Chicago River-en befizettünk egy sétahajókázásra. Ez egy 90 perces túra volt, ami során végigmentünk a folyó legfontosabb szakaszán(bevezetett a város belsejébe, a felhőkarcolók közé), majd kimentünk a Michigan-tóra is. A túra végül a meghirdetett 1,5 óra helyett 2 óráig tartott. Nagyon klassz volt a hajóút, ha valaki megy Chicago-ba, ez az, amit semmiképpen sem szabad kihagyni.

Panoramakép a folyóról

Nyílnak a hidak

Hajókázás után még nézelődtünk a belvárosban, ebédeltünk, majd mivel nagyon fáztam, visszamentünk a hotelbe, ahonnan egy óra pihenés után ismét visszamentünk várost nézni. Felmentünk a világ egyik legmagasabb épületének, a Sears Tower felhőkarcolónak a tetejére, onnan néztük a naplementét. Az épület 422 méter magas, és annyi telefonkábel van benne, ami kétszer is körbeérné a Földet :).

Kilátás Sears Towerről

Este, sötétben megnéztük a Millennium Parkot, majd onnan visszamentünk a hotelbe.
A hotel nem volt valami tiszta, nem kaptunk elég törölközős, leszakadt a törölközőtartó... de azért megfelelt nekünk. Két kisebb franciaágy volt benne, én Zsófival, Csilli Dórival osztozkodott.

Másnap 7-kor keltünk, ismét választottunk 3 dolgot a reggelizős kártyáról, majd miután azt benyomtuk, irány a város. Ma sütött a nap (nem úgy mint tegnap), így óránként levettem valamit. Trikó, pulcsi majd zokni(mert egyébként dupla zokni, dupla nadrág és dupla pulcsi volt rajtam - fázós vagyok).

Ha valaki nézte a Rém rendes család című vígjáték sorozatot, akkor tudja, hogy a sorozat kezdetekor, mikor még a zene megy, mutatnak egy nagy szökőkutat.
Ezt most mi most megnéztük élőben, és rengeteg képet csináltunk. A közelben ülők már rajtunk nevettek. Zsófi és én beállítottuk a fényképezőgépünket, hogy 10 másodpercen múlva készítsen 3 képet(időzítő), és mi ez alatt odafutottunk a már szökőkútnál álló Dórihoz és Csillihez, és így készültek olyan képek, amin mind a négyen rajta vagyunk.

Panoramakép a szökőkútról.
A háttérben Chicago belvárosa látható.

Szökőkút után tettünk egy sétát a hatalmas Michigan-tó partján. Folyton emlékeztetnünk kellett magunkat, hogy "Ez tó, nem tenger!", mert olyan hatalmas volt, és mert kék volt a színe.
Séta közben megnéztük kívülről a Field Múzeumot, John G. Shedd Aquariumot és az Adler Planetáriumot. Nem mentünk be, mert más városokban már láttunk hasonló múzeumokat, így valószínűleg nem mutattak volna újat.

Ezek után elsétáltunk a Grant Park-ba, aminek az északi részén van a már tegnap sötétben meglátogatott Millennium Park. Itt ismét megnéztük a "Bean"-t, azaz a "Babot", mely szobor a jellegzetes alakjáról kapta gúnynevét a helyiektől. Több klassz alkotás is volt a parkban, de nekünk a Bean volt a kedvencünk. Kéne egy Budapestre is :).

Ezek után sétáltunk egyet a belvárosban. A belváros központját a "The Loop"-nak hívják, mely a terület a nevét a körülfogó magasvasút hurokvágányairól kapta. Ami a különleges felhőkarcolók, és a városba betekergő folyó hangulata mellett nagyon tetszett, az az L-nek (Lebegő-nek) hívott magasvasút volt.
Biztosan mindenki előtt ott vannak azok a képek, mikor a Vészhelyzetben a dokik este munka után várnak a vonatra(metrora). Mert ugye a Vészhelyzet is itt, Chicagóban játszódott :) .
Mi is vettünk egy jegyet, és felültünk a metrora, élveztük ahogyan repülünk a föld felett a hatalmas épületek között.



Belváros után irány a chicagói vidámpark, a Navy Pier. Hangulatát az adja, hogy a mólón van.
Dóri és én felültünk a 44 méteres Ferris óráskerékre :). Életem első óriáskerekezése volt :). Tehát mától ezt is kipipálhatom, haha.

Körülbelül este hatra értünk vissza a hotelhez, ahonnan miután felvettük csomagjainkat, a kék metrora szálltunk, és a reptér felé vettük az irányt. A metron találkoztunk egy fiatal magyar sráccal, aki már 6 éve van az USA-ban. Középiskolai cserediákként jött ki, majd itt maradt továbbtanulni. Jövőre végez. Ami nagyon mókás volt, hogy 6 év után, már amerikai akcentussal beszélte a magyart.

Egy órával a gép indulása előtt értünk a reptérre. Rossz jel ugye? Alapelvem, hogy a gép indulása előtt 2 órával érjek ki. De most valahogy ezzel nem foglalkoztunk. Végülis egy kis belföldi járatról van szó, biztosan elérjük.
Csak közben kiderült, hogy nem mindegy hol csekkolunk be, a terminálunk zárva, csak egy másikon keresztül lehet bejutni rá... szépen lassan teltek a percek. Végül miután meg volt a beszállókártyánk, és rájöttünk hová kell menni, már nagyon késő volt, ami nem lett volna baj, ha nem ellenőrzik olyan sokáig a csomagjainkat. Én voltam a sorban elől, utánam Zsófi és Csilli. Hamar átmentem az ellenőrzésen, de a lányoknak találtak valami "gyanúsat" a táskájukban, így várniuk kellett.
Ekkor mondta Csilli, hogy "Évi, te menj a géphez, és szólj, hogy mi is mindjárt jövünk".
Mentem is, vagyis futottam, hiszen 15 perc múlva indult a gép.
Kiabáltam előre, hogy "Excuse me, I am late! (Elnézést, késésben vagyok!)". Aki nem ugrott félre, azon átgázoltam. Sokan utáltak engem aznap :).
Aztán kezdtem kétségbe esni, hiszem csak nem jött az én terminálom. Egyik hosszú folyosó után egy másik hosszú folyosó.
Még mindig csak nyilakat követtem, hogy forduljak erre, majd arra, itt pedig menjek fel...
Még a mozgó járdákon is futottam. Éreztem, hogy a fejem már vörös, a mellkasom meg szorít, és akkor még fel kell futni egy mozgólépcsőn. ÁÁááááá.
Végül beestem a C26 kapuhoz, ahol fejcsóválva néztek rám, hogy késtem, és ejnye-bejnye, de rohanjak a gépre. Közölték, hogy a táskámat(kézi poggyász) már nem vihetem fel, mert tele a gép poggyásztartója. Közben kivették a kezemből és tettek rá egy bilétát a nevemmel. Szomorúan néztem a csomagom után, de végiggondoltam, hogy végülis csak ruha meg cipő van benne. Minden értékes, fényképezőgép, aksik, töltők, lakáskulcs, telefon... az nálam van a válltáskámon. Mondtam az ott lévő reptéri dolgozóknak, hogy két barátom azonnal jön, várjanak még rájuk, itt lesznek mindjárt. Erre közölték, hogy várnak még egy percet rájuk, de ha én most nem szállok föl a gépre, akkor engem is visszatartanak. Na oké, gépre felszálltak, közben mondtam még nekik, hogy azonnal jönnek...de a válasz csak ugynaz volt, hogy max. egy percet várnak. Felszálltam a gépre, és bíztam abban, hogy egy perc elég lesz a lányoknak. Nem volt elég. Bezárták mögöttem az ajtót, elé tessékeltek engem pár embernek, elültettek a helyemre. Ezek után azokat az embereket ültették le, akik elé az előbb elé tessékeltek. Kiderült, hogy most azokat ültetik le a szabad helyekre, akik lekésték az előző gépet. Ekkor tudtam, hogy Csilliék már biztosan nem fognak ezzel a járattal jönni.
Ablak mellett, a szárny felett ültem. Ilyenkor mindig olyan rémképek jutnak eszembe, hogy ha felrobban a gép szárnya(mert abban van az üzemanyag), akkor tuti én halok meg először :) . Na csap poénból írtam, valójában nem félek a gépeken.
Éjszaka 11-kor szálltam le New Yorkban, rögtön bekapcsoltam a telefont, jött is az SMS Csillitől, hogy egy kora reggeli géppel jönnek majd.
Közben meglett a csomagom, hiszen mint kiderült, betették a gép aljába. Na hurrráá!!!!
Míg buszra vártam a reptéren, hívott Dóri Washington DC.-ből, hogy megérkezett ő is. Sajnáltuk pár percig a gépet lekéső barátnőinket, majd abban maradtunk, hogy igazából pár év múlva, mikor majd emlegetjük a ma történteket, akkor már nagyon vicces lesz az egész :).

Busz, majd metro, ...fél egyre értem haza.
Otthon első utam a fürdőszobába vezetett. Na és mit látok? Hát Monster(a csótány), akit egy hete megöltem és lehúztam a wc-n, visszatért. A kis dög túlélte, hogy múltkor megöltem. Most már nem féltem, hogy ráugrik a papucsomra, és szépen laposra vertem vele. Ismét lehúztam a wc-n, és bízom benne, hogy többé nem támad fel.
:D

Hála Istennek reggel egy gyereket sem kellett suliba vinnem, csak a kislány haját kellett megfésülnöm. Ezek után visszafeküdtem az ágyba, és most blogot írok, Csilli és Zsófi pedig perceken belül landol New Yorkban.

Nos, ilyen volt a mi kis Chicago-i kalandunk :) .
Csillinek, Dórinak és Zsófinak köszönöm a nagyon szórakoztató társaságukat :) .
Nem tudom mikor leszünk így újra együtt, a négy magyar barátnő, de ha máshol már nem, akkor legkésőbb Budapesten találkozunk.

Egyébként ez a hétköznapi nap azért is érdekes még számomra, mert napra pontosan 3 hónap múlva ilyenkor érek haza.
Még 3 hónap az Egyesült Államokban.
Két hét múlva megyek Zsófival a Niagara Vízeséshez, bő két hónap múlva pedig a barátommal Kaliforniába.
Jó kis kalandok lesznek még :).

Szép hetet mindenkinek!
Üdv,
Évi

u.i: Most kaptam az sms-t, hogy Csilli és Zsófi is megérkezett New Yorkba.